önálló verseskötetek:

AZ ÁTLÁTSZÓ VÁROS (Parnasszus, Budapest, 2006.)

Bajtai András huszonkét éves, amikor megjelenik első verseskötete (illően mérlegeli a tényt e sorok írója, aki – úgy adódott – 48 évesen volt 22 éves…) Milyen ez az első kötet? Prózaközeli – látszólag. Valójában folyamatos, önmagát szövő-fonó, egyszerre fölületi és mélyen rezgő költészetet mutat. Hogyan? Úgy, hogy írójának természetes gondolkodásmódjában, létének szellemi gyökerei között van elrejtve az a ’szent semmi’, amely fölárad és szavakat követel. Ez nem két, hanem egy dolog; itt van a forrása. Áttételesen ezt is jelenti: bármit megírhat. Meg is ír. Illetve úgy írja meg a különöset, mintha az bármi volna, lehetne: „Kipakolni egy elvesztett női táskát. / Hentesmunka.” Kitűnő. A szerző képeiből, a hasonlataiból, a messzefekvő asszociatív elemeknek váratlan összevonásából bontakoznak ki a szépség hétköznapjai, vagy a hétköznapok szépsége: „Az eső ugyanúgy zuhog, / de amikor elmész, madarak repülnek / át a szobán”. Eltakarja a mögöttes bonyolultságot, de a színest kivillantja a szürkéből. Munkamódszere mintegy elnyeli a vers utózengését; belül, a verstestben ’zenget’. Bajtai Andrást az jellemzi, milyen jól ismeri, veszi észre s figyeli, fejezi ki az apróságokat, a kis mozgást, az egyszeri jelentéktelenségek jelezte jelentőséget, magát a mozaikos valóságot. Mindeközben pedig versei, a vers-egészek összeszedetten sorakoznak szóval már alig illethető, foszforeszkáló karakterükben.

Vasadi Péter

BETŰEMBER (JAK-Prae.hu, Budapest, 2009.) /A KÖTET A BORÍTÓRA KATTINTVA LETÖLTHETŐ/

Egy valaha sokat használt fogalom - az elidegenedés jut az olvasó eszébe első benyomásként a fiatal költő verseit olvasva. A szomszédban élő vak nő, a boltba induló lírai ént örökkön kísérő, kiütéses arcú lány, a háta mögött álló valaki, aki érezhetően meg fogja szólítani, a kedves, aki úgy vált idegenné, hogy észre sem vette mind-mind azt a titokzatos, furcsa szorongást jelképezik, amely oly megmagyarázhatatlanul gyötri a mai embert. "Van néha az az érzés, hogy süllyedek, / ez a betanított rettegés, hogy ebben / a városban nem vagyok biztonságban, / hiszen bármelyik pillanatban eltűnhetek..." - olvasható a Betanított rettegés című versben. Ugyanakkor ez az érzés a létezés elvontabb formáival való azonosulással ellentételeződik, érdekes gondolati kísérletként a lírai én a hangok és a színek világával azonosul egy egész cikluson át: "Nem volt hangom, ők mégis elneveztek, // úgy hívtak: piros. És megtanultam beszélni. / Hang voltam, végül csak szomjúság, de / a szomj nem enyhült, a kortyok ittak tovább." (Hang és vér) Ugyanezt a célt szolgálja a lirizált hanghordozás, a személyiséget kitágító, gazdag asszociációkat előhívó avantgárd szabad verses forma. Színvonalas kötet, érdemes a fiatal kortársakat figyelemmel kísérőknek ajánlani.

Bookhouse.hu