ÚJ VERSEK 2011

ÉBREDÉSEK

Most kell erősnek lennem.

A hajnali derengésben.

Körülöttem kialvatlan vendégmunkások

bámulják a becelofánozott Lottó szeleteket,

és még csak a rozoga buszra várunk,

de pontosan látom az arcukon,

hogy lélekben már ott sorakoznak mind

a futószalag mellett

az egyetlen megmaradt konzervgyárban,

régen beletörődve abba,

hogy bármi megtörténhet velük,

de a pincepörkölt és az aprópecsenye

akkor sem fogy el.
 

Most kellene erősnek lennem.

Mert eszembe jutottál.

Hogy valóban te voltál-e,

és tényleg itt voltál-e,

vagy csak megint az ismétlődött meg,

ami eddig mindig,

én pedig újra gyáva voltam,

és nem akartam észrevenni,

hogy mindvégig egyedül vagyok a városban,

aminek létezését már évekkel ezelőtt elfelejtették

a térképészek, a kalandorok és a meteorológusok.
 

Most akarok erős lenni.

A délelőtti verőfényben.

A sáskahabbal teli, kiszáradt szökőkút előtt állva,

miközben azt próbálom kitalálni,

hogy mennyi idő is telhetett el,

mióta egyedül hagytál a lépcsőház

megüresedett mellkasában,

ahol úgy préselődtem össze,

mint egy lagzin a sajnálkozó tekintetek

között magára maradt,

mozgássérült kislány

porcelánt is kettéroppantó,

pikkelyes félmosolya.
 

Most kell erősnek lennem.

Mert hosszú az útja egy piros nyakkendőnek.

Most.

Amikor a szív egy pont is lehetne akár.
 

(Megjelent: Műút, 2011/27)

NE ME QUITTE PAS

Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.

Pedig nézhettük volna együtt a hóesést,

mint azon az első közös délelőttön

a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.

De az így kellett volna kései tanulságából

mostanra nem maradt más, mint a szégyen

és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen

te már régen megbocsátottál nekem, 

de én magamnak - még mindig nem. Azon

a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,

ami betemethette volna a sok múlt idő

és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.

Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok

mögött született állatokat engedik vissza 

a vadonba, ha felnőttek; te azóta talán már 

újra szőke vagy, én pedig megőszültem, 

csak ezt még kevesen veszik észre.

Egyre ritkábban hallgatom meg közös

dalunkat, amelynek címét mostanáig csak

mi tudtuk, de alig észrevehetően még most

is összerezzenek, ha meglátok egy lányt, 

egy nőt piros ruhában az utcán. Mert lappangsz 

bennem, mint az az elszáradt gesztenye 

a fiókomban, te, a harapós lány, aki a leghidegebb 

napjainkon a bokáján hordta karóráját.

(Megjelent: Élet és Irodalom, 2010/24)

SÉTA

Az estének teste van,

te pedig sétálni indulsz benne,

a kísértés lángba borult kalitkái

között vezet utad,

megmászod a bordák között rothadó

gyümölcsök piramisát,

és mire beesteledik,

pontosan tudod, hogy ennek a testnek a végtagjaiba

már csak a lelkiismeret bábjai hordják a mozgást,

az ujjakban végigfutó féltő remegés

alagútjaiba betűző lámpafényt,

a tenyér mögötti árnyék

sötét mosolyát,

fogsorának telét,

az emlékezet kézfejét,

ami megérinthet –

megérintheted.

Különös séta,

madárvijjogás, szárnyak verdesése,

vitorlák csapkodása,

végül a függönyök túlvilági csendje,

este,

amikor elhalkulnak az áramvonalak,

a pokrócokkal letakart test

pedig rúgdalózni kezd álmában,

és a sötétben sem felejti

a sodrással szemben evezőket,

az embertelen hullámokat,

a becsapódó mosolyokat,

a csempét megbecstelenítő vágyakat,

és a város,

e test miatt érzett szégyent,

ami arra kényszerít,

hogyha mégis sétálni indulsz

nyomodban a bűntudat elkóborolt kutyáival,

a megbarnult gyümölcsök közé nyúlj.

Mintha egy sétáról álmodnál,

egy arcban jársz, ahol már két hete nem esett,

azzal a lemondással nézed a csatornákat és a száraz ereszeket,

ahogyan csak egy fej nézheti a testet,

de hiába törlesztenél,

mert ebben a sétában

a jóvátehetetlenség balesetei nem engedik,

hogy a bőrbe metszett réseken át

a gyerekek meglessék a napszakok nyugalmát.

Azt kívánod,

csak engedne kiabálni néha,

mielőtt a mellkas hullámzása abbamarad,

mintha csak elaludtál volna,

kifelé tartva egy olyan szobából,

ahová sosem akartál benyitni,

mégis beküldtek,

hogy a tükörben támadt hirtelen zivatarban,

esti áradásban,

zuhogásban

köszöntsd a látogatót,

aki sétálni ment,

és most megérkezett.

Belép egy mellkas sötét csarnokába,

ahol a beletörődés már kipakolta a belsőségeket –

távozás előtt pedig kisimítja

az abroszok tenyérszerű gyűrődéseit.

Esti séta,

ismétlődő elszakadás,

két tenyér, az ujjak ketrece,

a szőnyeg alól elszabaduló romlás,

amikor a test, a meztelen

magára ölti fogasra akasztott kabátját,

és búcsúzás után a kétely,

hogy talán mégis

maradt itt

valaki.

Esti séta egy város testében,

pedig még nem felejtette el,

hogy valaki nézte,

emlékszik egy arc parkettáján a táncra,

és a ránctalan ragyogásra,

ami végül felforgatta

testét-cirkuszát,

és a hazatérés ígéretét festette a falra –

pedig nincs is,

ami az estét felemelné,

és ilyen város sincsen,

beárnyékolható,

tapintatlan,

de mint egy keret,

kezdettől fogva kitapintható,

amiről mégsem tud az emlékezet.

(Megjelent: Alföld, 2011/9)

PANEL

Boldog vagyok, mert véget ért.

Mentség nélküli indulat, sérült veszteglés

és felesleges önámítás volt a gyerekkor,

amiből most már hiába akarnék bármit is törleszteni,

hiszen csak a felesleges és idegesítő emlékek maradtak,

megráncosodva, mint a rozsdás serpenyőben

hagyott fáradt étolaj egy kihűlt nyári konyhában.

Emlékszem jól, kövér kisfiú voltam.

Sokat szaladtam, de hiába, mert ha elfáradtam,

büntetésből kétszer forgattak körbe

a lakótelep fogköves szájában, és ha szépen kértem,

akkor sem kaptam a szorongás-védőoltásból.

A kapálózás volt az enyém,

a hasított remegés a vasbetonban.

A tizedik születésnapomon megszédültem

a két váratlan pofontól, amiket azért adott anyám,

mert belekavartam az ünnepi marhalábszárpörköltbe,

az ajándékba kapott Csepel-biciklimet pedig

még aznap eladták ócskavasnak a MÉH-telepen.

Persze aztán végül csak megsajnáltak.

Elvittek a vándorcirkuszba,

de ott az öreg elefánt nem akart megmozdulni,

a tolószékes bohóc váratlanul sírva fakadt,

és a kötéltáncosok egymás után potyogtak le a magasból,

én pedig az óriási, forró sátorban

voltam csak igazán egyedül.

Vagy talán nem is voltak soha szüleim.

Árvaházban nevelkedtem,

ahol a gyerekek kötőtűkkel szurkálták össze párnáikat,

a láncra vert kutyákat pedig túrakolbásszal dobálták meg.

Minden évben csak egyetlen napra vártam,

amikor beneveztek mindenkit egy talicskatoló-versenyre,

aminek a végén a győztes egy gyerekszobát kapott,

és ha jól viselkedett, talán még örökbe is fogadták.

Engem nem.

Talán ezért járok azóta is úgy haza, mint akkor,

lehajtott fejjel lépkedve az irigység gödreiben.

(Megjelent: Új Forrás, 2011/2)